„Veled örökké együtt élni. Ez volt a vágyam, sőt ha jobban bele gondolok, még mindig erre vágyom, hiába tudom az eszemmel, hogy ez lehetetlen.
Hiába sétálok megint egyedül. Esik. Sőt zuhog. De én meg se érzem, csak megyek, és hiába vagyok csurom víz, a testem nem fogja fel a hideget, és az ingereket. Ahogy az agyam se. Megállt velem az idő, mikor elmentél. Tudod sosem hittem volna, hogy miattad egy élő halott lesz belőlem. Már nem érzek sem fájdalmat, sem boldogságot… a fájdalom érzet elmúlt. Most nem érzek semmit. Csak mérhetetlenül nagy hiányt. Hiányzol. Egy űrt képzett bennem, hogy nem vagy itt.
Előtted egy senki voltam. Egy árnyék. Egy árnyék, akin mindenki gondolkodás nélkül átgázolt. De aztán jöttél te. Megmutattad, hogy érek valamit, hogy az életem nem értéktelen, és értelmetlen. Megtanítottál szeretni. S ezzel, ha hiszed, ha nem te kirángattál engem egy sötét gödörből. Azon vettem észre magam, hogy szeretlek, és semmi sem számít, csak hogy veled lehessek. Te pedig ugyanúgy szerettél engem, engem a kis szürke egeret.. Az egérből, pedig egy csodálatos énekes madarat csináltál.
Kiteregettem a szárnyaim, és repültem, lebegtem. Veled együtt repültem. Boldog voltam. Úgy éreztem enyém az egész világ, ha ott vagy velem. Életemben először voltam ilyen boldog…. Nem akartam elhinni, hogy egyszer ennek is vége lehet. De a sors közbe szólt… és az énekes madárból, most egy láthatatlan csótány lett, aki a halálra vár, mert nélküled, nem képes élni. Szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. Hiányzol, és borzalmas dolgokon megyek nélküled keresztül. Szinte kitűnő tanulóból, most egy bukdácsoló lettem. És nem érdekel. Félek. Félek nélküled. Nélküled, nem tudom végig csinálni. Nekem szükségem van rád. Soha nem gyűlöltem még senkit, de teljes szívemből gyűlölöm az összes orvost, aki nem tudta megmenteni az életed, és minden erőmmel átkozom, azt a férfit, aki elgázolt, és megbélyegzett a halállal.
Most itt állok egyedül, ki tudja hány órája a zuhogó esőben, és egy dalt dúdolok, melyet még régen nekem írtál.. könnyeimet nyelve, a padunkon ülve a parkunkba. Szinte fojtogatnak a könnyeim. Sőt, érzem, hogy megfulladok, de csak jönnek, és jönnek, és nem hagyják abba. Képtelen vagyok a sírodhoz menni, mert ha te meglátnál engem, forognál a sírodban, hisz nem vagyok valami szép látvány hetek óta… Talán ez az én sorsom. De te mindig azt mondtad, hogy a sorsom magam alakítom. Akkor, én veled akarok lenni, akár a földön, akár a pokolba. Mert a mennybe ezek után nem kerülhetek, hisz akinek ennyi gyűlölet van a szívébe, és nem képes megbocsátani, semmi jóra ne számítson!
Eddig tűrtem, hogy elégek belülről. Tűrtem, hogy a lelkem szinte elhagyja testem. Tűrtem, hogy meghaltál.
De most nem bírom tovább. Megtörtem, és bármit megadnék, azért, hogy veled legyek.
Felálltam, és először mióta elmentél, a temető felé megyek. Látnom kell a sírod.
Sétáltam, és az eső még mindig nem zavart. Az út közepén mentem, és szinte könyörögtem, hogy gázoljon halálra egy kocsi engem, úgy ahogy téged, hisz akkor megint együtt lehetünk. De nem történt semmi.
Őrült vagyok. Megőrültem. Beleőrültem, a nyomorult életembe. Nekem már nincs senkim. Téged szerettelek a legjobban, és elveszítettelek, mondd ezek után, van értelme az életemnek??
Elértem a temető nagy vaskapuját, és nem akartam bemenni, de a testem önálló életre kelt.
Gyűlölöm a temetőket, mert csak szomorúság van ott. Ahogy beléptem nem messze egy sírnál egy öreg néni ült zsebkendővel a szemét törölgetve, és valamit beszélt a sírhoz, elindultam a nő felé, mert tudtam, éreztem, hogy az ő sírja is itt van valahol…és nem csalódtam a megérzésemben, ott volt a sírja az öreg hölgy mellett.
Elszorult a torkom, és a könnyek újra előtörtek, majd leguggoltam a sírjához, és remegő kézzel végigsimítottam rajta. Majd hangosan kezdtem sírni.
- Szeretlek – suttogtam.
Ez volt a sírjára írva: „A földön töltött éveid:1989-2009 De te Örökké a szívünkben élsz!”
Haza indultam.”
Lefeküdtem az ágyunkba, és leborítékoltam ezt a levelet, amit írtam.
Az ágyra helyeztem, és beöntöttem a számba egy doboz gyógyszert.
„Én gyáva voltam az élethez nélküled! Szeretlek” – suttogtam, majd szemeim lecsukódtak, de egy csodálatosan gyönyörű helyen ébredtem. Mellette…
Nagyon nagyonszép!!♥
